Philip J. Corso – William J. Birnes
A ROSWELLI TITOK
Fordította: Morvay Péter és Surányi Csaba
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
THE DAY AFTER ROSWELL
Copyright 1997 by Col. Philip J. Corso (Ret.)
Rosewood Woods Productions, Inc.
Pocket Books, a division of Simon St Schuster Inc.
1230 Avenue of the Americas, New York. NY 10020
First Pocket Books hardcover printing July 1997
Hungarian edition copyright
FOCUS KIADÓ
Felelős kiadó:
a Kiadó ügyvezető igazgatója
ISBN: 963 862-1 90 6
Nyomtatta is kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 220332
Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató
„Győződj meg róla,
hogy jó úton jársz,
aztán gyerünk!''
(Davy Crockett)
Előszó a magyar kiadáshoz
1997-ben, a titokzatos esemény ötvenedik évfordulóján jelent meg először Philip J. Corso ezredes könyve a roswelli ufókatasztrófáról. A beszámoló azonnal világszenzáció lett, hiszen először fordult elő, hogy egy magas rangú katonatiszt szemtanúként számolt be arról, hogy milyenek voltak a szerencsétlenül járt földönkívüliek, és miként zajlott az idegen, csészealj formájú jármű titokban lefolytatott vizsgálata. A leleplezésről szinte az összes jelentős amerikai és nemzetközi újság írt, a könyv pedig ezt követően hónapokon keresztül szerepelt a New York Times bestsellerlistáján. Corso ezredes a nagy hírtelevíziókban is megerősítette a könyvében leírtakat, és arra készült, hogy országos előadókörúton is beszámol tapasztalatairól.
Ahogy ilyen esetben gyakori, voltak, akik a szerzőt szenzációkeltéssel, sőt hamisítással vádolták meg, A könyv megjelenése után néhány héttel Corso ezredes egészsége váratlanul megromlott. Az ezredes arra készült, hogy egy következő könyvében a rendelkezésére álló dokumentumok alapján megírja, hogy az amerikai kormány hogyan készül a legmodernebb eszközökkel egy – a Függetlenség Napja című filmben bemutatottnál súlyosabb – űrből érkező támadással szembeni védekezésre, Corso egy polgárjogi szervezet segítségével pert indított az amerikai hadügyminisztérium ellen, annak érdekében, hogy az ellene megfogalmazott vádakat cáfolja, valamint elérje újabb kulcsfontosságú dokumentumok kiadatását. E per keretében tette eskü alatt az alábbi vallomást, amelyben megerősíti: a könyvében leírtak igazak. A tanúvallomást az ezredes fia, ifjabb Philip Corso bocsátotta sajtóközlemény formában kiadónk rendelkezésére.
Sajnos Corso ezredes nem érhette meg az eljárás végét. Tíz hónappal könyve megjelenése és két hónappal tanúvallomása megtétele után, 1998. július 16-án szívrohamban elhunyt.
Corso ezredes emlékére és az utolsó szó jogán hadd álljon itt a bíróság előtt tett vallomásának teljes szövege:
„Peter A. Geraton ügyvéd
a felperes részéről
Arizonai Ügyvédi Kamara
Kamarai tagság száma: #016926
Sodona, Arizona 80381
Az Amerikai Egyesült Államok Arizonai Kerületi Bíróságának
A Citizens Against UFO Secrecy,
7349 Via Paseo Del Sur #515-194
Scattdale, Arizona 85258
mint felperes nevében
az Amerikai Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma,
alperes ellen
a CIV98-O538PHXROS szám alatt nyilvántartott perben az alábbi eskü alatt tett írásos tanúvallomást nyújtja be:
Én, alulírott Philip J. Corso nyugalmazott ezredes eskü alatt, a hamis tanúzásra vonatkozó jogi következmények ismeretében kijelentem, hogy az alábbi nyilatkozatom minden alább felsorolt pontja igaz.
Kijelentem, hogy
– A nyilatkozatomban alább említett időpontok mindegyike során az alperes szervezetének tagja, és hivatásos tisztje voltam.
– Az alperesnél töltött szolgálati időm alatt Eisenhower elnök Nemzetbiztonsági Tanácsának tagja, és az alperes Kutatási és Fejlesztési Főosztályán az Idegen Technológiák részlegének vezetője voltam.
– 1947. Július 6-án a Kansas állambeli Fort Riley támaszponton állomásozva személyesen láttam egy négy láb hosszú nem-emberi lényt. A lénynek különös formájú négyujjú keze, vékony lába és lábfeje, valamint aránytalanul nagy méretű villanykörte formájú feje volt. A szemnyílásai a szokásosnál nagyobb, mandula formájúak voltak, és a kicsiny orrész felé hajlottak. A teremtmény koponyája olyan mértékben túlméretezett volt, hogy az arcvonásai egy síkba kerültek, és a fej alsó részén csupán egy kicsiny környi területet foglaltak el. Nem volt rajta nyoma szemöldöknek, vagy más arcszőrzetnek. A lény csupán kicsiny lapos szájnyílással rendelkezett, amely teljesen csukva volt, és így inkább az orr és az állnélküli koponya alja között képződött ráncnak vagy horpadásnak látszott, mintsem egy teljesen működőképes szájnyílásnak.
– 1961-ben birtokomba került az a dokumentum, amelyre a »Roswelli Akta« néven utalok. Ez az akta helyszíni jelentéseket, orvosi boncolási jegyzőkönyveket, valamint anyagmaradványokat és technológiai információkat tartalmazott, amelyek az Új Mexico állambeli Roswellben 1947-ben lezuhant földönkívüli járműből származtak.
– Személyesen, olvastam azt az orvosi jelentést, amely fent leírt és általam 1947-ben a Kansas állambeli Fort Riley-ben látott lény boncolására hivatkozott.
– Ez a jelentés azt állította, hogy a boncolási jegyzőkönyv szerint a boncolásra a Walter Reed Kórházban került sor, amely a boncolás időpontjában az alperes fennhatósága alatt állt.
– A jelentés továbbá azt állította, hogy a boncolási jegyzőkönyv a lényre »földönkívüli biológiai egyed« név alatt utalt.
Philip J. Corso nyugállományú ezredes
Eskü alatt, ügyvéd jelenlétében
1998. május.”
Köszönetnyilvánítások
Szeretnék köszönetet mondani annak a tizennyolc amerikai katonai létesítménynek, amelyektől történeti és háttérinformációkat kértem azoknak a projekteknek és tanulmányoknak a részleteiről, amelyekben egykor én is részt vettem. A szokványos feladataikon túlmenően is segítettek abban, hogy biztosítsák az általam kért adatokat, amelyek felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak e könyv megírásában. A lista a következő: az Amerikai Hadsereg Hadtörténeti Intézetének Archívuma; a pennsylvaniai Charlsie laktanya; a washingtoni Katonai Műszaki Parancsnokság központja; a Pentagon; az alabamai Redstone rakétatámaszpont hadtörténeti parancsnoksága; a virginiai Fort Belvoir katonai kutatóközpont fejlesztési és műszaki központja; a huntsville-i Redstone támaszpont űrkutatási és stratégiai védelmi parancsnoksága; a virginiai Fort Belvoir éjszakai megfigyelési és elektronikus érzékelési központja; az Amerikai Hadsereg Központi Kutatólaboratóriuma; a marylandi Adephiaban működő Harry Diamond Laboratórium; a washingtoni Walter Reed Katonai Kutatóintézet; a washingtoni Hadtörténeti Központ; a virginiai Fort Belvoir Katonai Műszaki Központ Történeti Irodája; a New Jersev-beli Monmouthban működő Kutatási, Fejlesztési és Műszaki Központ Éjszakai Megfigyelési és Elektronikus Érzékelési Igazgatósága; az alabamai Huntsville Repülési és Rakétaparancsnokság; a virginiai Fort Lee Hadbiztossági Központ; a virginiai Alexandria Katonai Hadellátási Kutatási és Fejlesztési Központ; a Massachusetts állambeli Lexingtonban működő Lincoln Laboratóriumok; és a Colorado állambeli Westminsterben található Bell Laboratóriumok.
Szeretnék továbbá köszönetet mondani a washingtoni Országos Levéltár Modern Katonai Részlegének, valamint a Szabadalmi és Védjegyhivatal vezetőjének.
Köszönöm barátaim, Neil Russel és Dennis Hackin, valamint egy különleges barát, Andrew Russel megértő segítségét, amellyel az amerikai történelem ezen érdekfeszítő fejezetét megközelítették.
Továbbá köszönetemet és hálámat szeretném kifejezni Tris Coburn felé, aki szerkesztőként, és Emily Bestlernek, aki a Pocket Books kiadónál főszerkesztőként segítette ennek a könyvnek a megjelenését.
Végül, de nem utolsósorban köszönöm Artbur G. Trudeau altábornagy emlékiratait. A nálam lévő példányt személyesen ajándékozta nekem azzal az útmutatással, hogy tartalmát belátásom szerint használjam fel.
Bevezetés
Philip J. Corso vagyok. Két felejthetetlen évet töltöttem a Pentagonban, amikor a hatvanas évek elején alezredesként a hadsereg kutatási és fejlesztési osztálya idegen technológiákkal foglalkozó részlegének a vezetője voltam. Ez alatt a két év alatt azonban kettős életet éltem. A szokásos napi feladataim során kutatóként és a hadsereg fegyverrendszerek értékelésével foglalkozó alkalmazottjaként olyan dolgokat kellett vizsgálnom, mint a francia hadsereg által kifejlesztett helikopterflotta, a hadszíntéri rakétaelhárító rakéták taktikai állomásoztatásának összetett problémái, vagy a harcmezőn tartózkodó katonáink számára az élelmiszerek elkészítésének és tartósításának új technológiái. Műszaki jelentéseket olvastam át, és a hadsereg fejlesztési bázisain mérnökökkel találkoztam, hogy tájékoztassam őket a különböző költségvetési támogatással folyó fejlesztések előrehaladásáról. Jelentéseimet főnökömhöz, Arthur Trudeau altábornagyhoz nyújtottam be, aki a hadsereg kutatási és fejlesztési (k+f) osztályának az igazgatója, és egy több mint háromezer alkalmazottat foglalkoztató intézmény vezetője volt, ahol számos különböző fejlesztési szinten álló programot irányított. Kívülről nézve – különösen az adófizetők pénzének felhasználását felügyelő kongresszusi képviselők szemében – mindaz, amit csináltam, rutinfeladatnak számított.
A k+f osztályon kötelességeimhez tartozott azonban, hogy mint hírszerző tiszt tanácsadóként működjek Trudeau tábornok mellett, aki maga is a katonai elhárítás egyik vezetője volt, mielőtt átjött volna a k+f-hez. Erre a feladatra kaptam kiképzést, és ezzel is foglalkoztam a második világháború és a koreai háború során. A Pentagonban a katonai elhárítás egyik legtitkosabb területén dolgoztam, ahol szigorúan bizalmas megjelöléssel ellátott iratokat kellett szemléznem Trudeau tábornok részére. Koreában MacArthur tábornok vezérkarához tartoztam. Tudtam, hogy még 1961-ben is – sőt talán még ma is – , miközben odahaza az emberek a háborús filmsorozatokat nézik a tévén, a második világháborúban és a koreai háborúban fogságba esett amerikai katonák a Gulagra emlékeztető körülmények között élnek börtöntáborokban a Szovjetunió területén és Koreában. Közülük többeknek durva lelki kínzással felérő bánásmódot kellett elviselniük. Ezek a férfiak soha nem tértek vissza.
Hírszerző tisztként ismertem azt a megrázó titkot, hogy a KGB behatolt még kormányzatunk legnagyobb megbecsülésnek örvendő intézményeibe is, valamint azt, hogy az amerikai külpolitika egyes fontos lépéseit a Kremlből diktálják. Minderről 1962 áprilisában az Illinois állambeli Everett Dirksen szenátor által vezetett szenátusi albizottság meghallgatásán beszéltem először, és egy hónappal később ugyanezt az információt továbbítottam Robert Kennedy főügyész felé, aki megígérte, hogy átadja az anyagot testvérének, az elnöknek. Minden okom megvan rá, hogy azt állítsam: ezt meg is tette.
Kettős életem – amelyről senki nem tudott – középpontjában a minisztériumi munkám alatt mélyen eltemetve állt az az iratszekrény, amelyet hírszerzői múltam révén örököltem. Ezek az iratok a hadsereg legmélyebben és legszigorúbban őrzött titkát rejtették: a roswelli aktákat. A hadsereg 509. számú légi támaszpontjáról érkeztek ide a katonai felderítők által 1947 július elejének egyik hajnalán az új-mexikói Roswell városa mellett lezuhant repülő korong roncsaiból a félhomályban összegyűjtött darabok, és a fémláda, amely az ezzel kapcsolatos információkat tartalmazta. A Roswell-iratok a becsapódást követő órák és napok eseményeit örökítették meg, miközben a hivatalos kormányzat az ügy álcázására szolgáló akciót indított el.
A hadsereg megpróbálta kideríteni, mi zuhant le valójában Roswell mellett, honnan érkeztek, és mi lehetett a jármű utasainak szándéka. Ezzel egy időben az elhárítás igazgatója, Roscoe Hillenkoetter tábornagy vezetésével titkos csoportot hívtak össze azzal a céllal, hogy vizsgálja ki a repülő korongok jellemzőit, és gyűjtsön be minden információt a hasonló jelenségekről és a velük történt találkozásukról, de nyilvánosan és hivatalosan cáfoljon minden teóriát, amely a repülő csészealjak létezéséről szól. Különböző formákban, teljes titoktartás mellett ez a hadművelet már ötven éve zajlik.
Személyesen nem voltam Roswellben 1947-ben, sőt akkor nem is hallottam részleteket a becsapódásról, mivel az ügyet még a hadseregen belül is szigorú hírzárlat övezte. Aki visszaemlékszik a Világok háborúja című rádiódráma bemutatójára, amelyet a Mercury Színház 1938-ban adott elő, könnyen megértheti, miért történt így. Az egész ország pánikba esett, amikor az emberek meghallották a rádióban, hogy a New Jersey állambeli Grovers Millben a Marsról érkezett hódítók szálltak le, akik megkezdték támadásukat a helyi lakosság ellen. A lények mindenkit meggyilkolnak, aki csak az útjukba kerül, és harci járműveiken már megindultak New York felé – jelentette a hírt Orson Welles, a műsor narrátora a rádióstúdió mikrofonján keresztül. A rádiódráma – amelyet ráadásul a Halloween előestéjén sugároztak – különösen azért volt rémisztő, mert a történetben a katonaság képtelennek bizonyult a lakosság megvédésére. A rendőrséget elárasztották a hisztérikus telefonhívások. Úgy tűnt, mintha az egész ország megbolondult volna, s végül a hatóságnak kellett az eset okozta pánikot lecsillapítani.
Roswellben 1947-ben a repülő csészealj leszállása azonban nem a fantázia műve volt csupán. Tényleg megtörtént, és a hadsereg valóban nem volt képes megelőzni az eset bekövetkeztét. Ezúttal a hatóságok nem akarták, hogy megismétlődjön a Világok háborúja kapcsán kitört pánik. Ezért érthető a történet kétségbeesett eltitkolására irányuló magatartás. Arról nem is beszélve, hogy a hadsereg első feltételezése szerint a jármű egy kísérleti szovjet fegyvernek látszott, hiszen hasonlított egyes német tervezésű repülőgépekre, amelyek a háború vége felé jelentek meg, így különösen a félhold formájú „Horton-repülőszárnyakra”. Mi van akkor, ha a szovjetek ki tudták fejleszteni e járműnek egy saját változatát?
A roswelli becsapódásról szóló történetek egyes részletei eltérnek egymástól. Mivel én nem voltam ott a helyszínen, ezért mások jelentéseire kelleti hagyatkoznom, amelyek részben a hadseregen belülről származtak. Hallottam a roswelli sztori olyan változatát, amelyben kempingezők, de olyat is, amelyben egy régészcsapat, illetve egy Mac Brazel nevű farmer fedezte fel a roncsokat. Katonai jelentésekben is különböző helyeken történt különböző becsapódásokról olvashattam. Egyesek szerint az eset a roswelli katonai légi támaszpont közelében, San Augustin és Corona térségiben történt, míg más jelentésekben ettől eltérő, a városhoz közeli helyek szerepeltek. Valamennyi jelentést titkosították, ezért nem készíthettem ezekről másolatot, és miután leszereltem a hadseregből, az eredeti dokumentumokból sem tettem el egyet sem későbbi feljegyzéseim számára. Az is előfordult, hogy a becsapódás dátuma is megváltozott egyik jelentésről a másikra, így július 4-e mellett előfordult július 2-ai és 3-ai időpont is. Hallottam különböző emberek érveit, akik a dátumokról vitatkoztak pro és kontra. Bár egymástól részleteiben eltérő kronológiát állítottak fel az eseményekre, abban azonban valamennyien egyetértettek, hogy valami lezuhant a Roswell melletti sivatagban. Mivel a helyszín elég közel esett a legszigorúbban védett alamogordói és White Sands-i támaszpontokhoz, a történtek a hadsereget – miután tudomást szerzett róluk – gyors és alapos lépésekre késztették.
Miután 1961-ben átvettem a hadsereg k+f osztálya külföldi haditechnológiákat vizsgáló részlegének vezetését, megkaptam a roswelli információkat tartalmazó szupertitkos dossziét, függetlenül a különböző helyekről származó beszámolók eltéréseitől. Felettesemtől, Trudeau tábornoktól azt a megbízást kaptam, hogy a roswelli technológiát hadi megrendelések formájában jutassuk be az ipari fejlesztések legfontosabb céljai közé. Mára az olyan dolgok, mint a lézertechnika, az integrált áramkörök, az üvegszálas optikát alkalmazó hálózatok, a gyorsított részecske-sugarakat alkalmazó berendezések, vagy akár a golyóálló mellényekben alkalmazott anyag, a kevlár, mind közismertnek számítanak. Mégis, ezek kifejlesztésében kivétel nélkül a Roswellnél lezuhant idegen űrjármű jelentette a kiindulópontot, a tizennégy évvel később dossziéimban összegyűjtött anyag alapján.
De ez még nem minden.
A hadsereg a lezuhant roswelli idegen repülőtárgy felfedezését követő zaklatott órákban arra a következtetésre jutott, hogy – mivel más és ennek ellentmondó információ nem áll rendelkezésükre – a tárgy csak Földönkívüli eredetű lehet. Ráadásul ez a szerkezet, mint a további repülő csészealjak is, amelyek védelmi támaszpontjainkat vizsgálták, látszólag olyan technikát alkalmaztak, melyet a náciknál láttunk. Mindez a hadsereget arra feltételezésre indította, hogy a repülő csészealjak ellenséges szándékkal érkeztek, sőt még az is elképzelhető volt, hogy a második világháború katonai eseményeit is befolyásolhatták. Nem tudtuk, hogy a járművek személyzetének mik a szándékai, de a viselkedésükből – elsősorban az emberek életébe történt beavatkozásokról, és az állatok megcsonkításáról szóló jelentések alapján – azt feltételeztük, hogy ellenségeink lehetnek. Ez azt jelentette, hogy olyan ellenséggel állunk szemben, amely nálunk sokkal erősebb, és a megsemmisítésünkre alkalmas fegyverekkel rendelkezik. Eközben javában zajlott a hidegháború a kommunista Szovjetunió ás Kína ellen, és számolnunk kellett azzal az eshetőséggel, hogy a KGB még saját hírszerzésünk soraiba is bezárkózott.
Hadseregünk hirtelen kétfrontos háborúban találta magát, egyrészt harcban a szövetségeseinket fenyegető és demokratikus intézményeinket aláásni próbáló kommunistákkal, másrészt – bármilyen hihetetlenül hangozzék is – háborúban a földönkívüliekkel, akik még a kommunistáknál is nagyobb veszélyt jelentettek. Ezért a földönkívüliek ellen saját technológiájukat használtuk fel, melyet először átadtunk a velünk szerződésben álló hadiipari cégeknek, majd átalakítva felhasználtuk az űrtechnológiát alkalmazó védelmi fegyvereink ki fejlesztésében. Ez eltartott egészen az 1980-as évekig, de végül a „csillagháborús'' jelzővel ismertté vált Stratégiai Védelmi Kezdeményezés (SDI) révén képessé váltunk arra, hogy – amennyiben ilyen fenyegetés érne bennünket – ellenséges műholdakat megsemmisítsünk, kioltsuk az ellenünk útnak indított rakéták robbanófejének elektronikus irányítási rendszerét, sőt akár ellenséges űrhajókat is le tudjunk lőni. Mindehhez az idegenek technológiáját használtuk fel: lézerberendezéseket, gyorsítottrészecske-sugárral működő fegyvereket és a „Lopakodó” felderítőgép mintájára készült repülőgépeket. Eljutottunk odáig, hogy sikerült nemcsak a szovjeteket túlélnünk, és a hidegháborút lezárnunk, hanem patthelyzetet tudtunk teremteni még a földönkívüliekkel is – akikről kiderült, hogy egyáltalán nem is olyan sebezhetetlenek.
Ami Roswell után történt, azaz, hogy vissza tudtuk fordítani a földönkívüliek technikáját, és megnyertük a hidegháborút – szinte hihetetlen. Amíg az események sűrűjében éltem, én magam sem döbbentem rá, hogy valóban szinte felfoghatatlan ez az egész. Egyszerűen tettem a dolgomat: elmentem dolgozni nap mint nap a Pentagonba, míg végül sikerült elegendő „idegen-technológiát" bejuttatnunk a katonai fejlesztésbe ahhoz, hogy az saját súlyánál fogva önműködően végigjárja a fejlesztés lépéseit, és késztermékként visszajusson a hadsereghez. A katonai k+f osztályon végzett munkám jelentőségét több éven keresztül föl sem fogtam igazán. Amint azt sem, amit Trudeau tábornok tett, miután átvette az irányítást, és a Fejlett Kutatási Programok Ügynökségének egyik szervezetlen csoportját átalakította a hadsereg k+f osztályává, amely hozzájárult a cirkálórakéták, a rakétaelhárító rakéták és a műholdak megsemmisítésére alkalmas, cirkálórakétákról kibocsátott gyorsított részecske-sugarakkal működő fegyverek kifejlesztéséhez. Csak jóval később értettem meg, hogy a történelem alakításában volt részünk.
Mindig úgy tekintettem magam, mint egy nyugat-pennsylvaniai kisvárosból származó kisembert. Nem érzékeltem a hadsereg k+f osztályán végzett munkánk eredményeinek, különösen a roswelli becsapódásból származó technológia hasznosításának a súlyát, míg harmincöt évvel később neki nem fogtam, hogy az emlékirataimat egy egészen más könyv számára megírjam. Amikor a félretett újságkivágásokat átlapoztam, és visszaemlékeztem Trudeau tábornok részére készített feljegyzéseimre, megértettem, hogy a roswelli szerencsétlenséget követő napok története alighanem az elmúlt ötven esztendő legjelentősebb eseménye. Következzen tehát a Roswell utáni napokról szóló történet akár hiszik, akar nem – arról, hogy katonai hírszerzőtisztek egy kicsiny csoportja miként változtatta meg a történelem menetét.
A roswelli sivatag
. . . Ekkorra már a katonai elhárításnál (CIC) – a hadsereg szigorúan titkos részlegénél, amely 1947 körül nemcsak a fegyveres erők keretén belül, hanem a polgári szektorban is aktívan működött – életbe lépett a legmagasabb riadókészültségi fokozat. A CIC legtapasztaltabb második világháborús ügynökeit kivétel nélkül Roswellbe telepítette. A tisztek már az első különös radarjelekről szóló jelentések után elindultak Washingtonból, és a következő 48 órában – miközben a jelentések egyre sürgetőbb hangvételűvé váltak – újabb és újabb erősítést indítottak útnak a fővárosból.
. . . Egyfolytában, szinte eszeveszetten villogott a jel. Miközben a mennydörgés és a villámok tombolása az égen szinte bibliai méreteket öltött, a fénypont a radarképernyő bal alsó sarkába ereszkedett, majd egy pillanatra úgy látszott, hogy eltűnik Arnold őrnagy szemei elől. A jel azonban ismét felbukkant, és egy ragyogó fehér villanás kíséretében felrobbant, hogy aztán végleg nyoma vesszen.A képernyő üres maradt. A villogó jelek eltűntek. Ahogy a radarirányítók és a szobában tartózkodó elhárítótisztek összenéztek, ugyanaz a gondolat villant fel valamennyiükben: egy repülő – vagy bármi is volt az – lezuhant. Másodperceken belül kezdetét vette a katonai intézkedéssorozat. Nem tétováztak: az ügy nemzetbiztonsági jelentőséggel bírt. Irány a sivatag, és begyűjteni mindent, mielőtt valaki más rábukkanna!
. . . Még sötét volt, amikor Steve Arnold őrnagy csőre töltött puskával a kezében elsőként elérte a szerencsétlenség helyszínét, az 509-es egység egyik parancsnoki kocsijában. Mielőtt a kocsik elfoglalták kijelölt helyüket, a katonai rendőrség első dzsipben utazó hadnagya felállította az őrszemeket, a műszaki tiszt pedig utasítást adott egységének, hogy reflektorokkal minden irányból világítsák meg a terepét. Ahogy Arnold kocsija közelebb gurult, megpillantotta a roncsot. Bár nem igazán roncs volt, legalábbis nem hasonlított a lezuhant háborús repülőgépek látványára. Amennyire a bíborszínűbe forduló félhomályban ki tudta venni, a sötét felületű jármű szinte teljesen ép maradt, egyetlen nagyobb rész sem hiányzott belőle. Törmelékek persze mindenfelé szétszóródtak a területen, azonban a jármű nem tört szét, mint mikor egy hagyományos repülőgép lezuhan. A terepet ekkor még sötétség borította.
Ezután a teherautók és a dzsipek felsorakoztak a becsapódás helyével szemben, és fényszóróikkal a világítás beindításával küszködő műszakiak segítségére siettek. A reflektorok hirtelen fényáradatában Arnold meglátta, hogy a legömbölyített delta alakú, és tojásra emlékeztető jármű – bár orra mélyen belefúródott a talajba, míg farokrésze az égnek meredt – tényleg egy darabban maradt. Bár az 509-es bázis radarjai szerint a becsapódás 4-én éjfél előtt történt, a roncsból még mindig áradt a meleg. Ekkor Arnold meghallotta a dízel aggregátorok berregését. Egy másodperc múlva felgyulladtak a reflektorok, és hirtelen az egész helyszín az esti főmérkőzés előtt kivilágított baseball-stadionhoz vált hasonlatossá.
A katonai reflektorok éles fényében Arnold áttekinthette a becsapódás teljes környezetét. Az eléje táruló kép inkább kényszerleszállásra emlékeztette, hiszen a „repülőgép” – a törzsén végigfutó repedést, és a negyvenöt fokosnál is meredekebb szögben földbe fúródott pozícióját nem számítva – sérülésmentesnek látszott. Légi járműnek nézte, bár amit látott, nem hasonlított egyetlen korábban ismert repülőgéphez sem. Kis méretű volt, és inkább egy régi típusú Curtis-féle kísérleti repülő szárnynak nézett ki, mintsem elliptikus vagy csészealj formájúnak. A delta-szárny végén felül egymásra merőlegesen két uszonyszerű rész állt ki.
Arnold közelebb húzódott a törzs oldalán lévő repedéshez, már amennyire a műszereikkel a radioaktivitás szintjét ellenőrző sugárvédelmi felszerelésben dolgozó szakemberektől tehette. Ekkor pillantotta meg őket a homályban. Kis szürke alakok – talán 130-140 cm magasak – hevertek szerte-széjjel a földön. „Ezek emberek?" – hallotta Arnold valakitől, miközben az egészségügyisek odaértek hordágyaikkal a késpengére emlékeztető hasadékhoz a jármű oldalán, ahonnan a testek kimásztak vagy kizuhantak.
Arnold körülnézett, addig, ameddig a fény elért, és meglátott még egy – mozdulatlanságában is fenyegetően ható – alakot, aztán még egyet, amelyik az alacsony homokdűnének támaszkodott. Volt egy ötödik alak is, a jármű nyílása közelében. A sugárzásmérők jelezték, hogy tiszta a levegő, és a szanitécek hordáraikkal a testekhez rohantak. Arnold óvatosan bepillantott a repülő falán lévő résen a kabin belsője felé. Te jó ég! Úgy tűnt, mintha felkelt volna a nap. Hogy biztos legyen a dolgában. Arnold újra kidugta a fejét, azonban kinn még túl sötét volt ahhoz, hogy azt napvilágnak lehessen nevezni. A jármű kabinjának tetején át, mégis, mintha lencséken keresztül jönne, hátborzongató fénysugár világított be, amely nem volt sem napfény, sem lámpafény, de mindenesetre fény volt. Soha nem látott ilyet azelőtt, és az ötlött fel benne, hogy ez az oroszok, vagy valaki más által kifejlesztett fegyver lehet.
A becsapódás helyszíne kezdett az őskáosz miniatűr változatára emlékeztetni. A különböző feladatokkal megbízótt szakemberek, egészségügyisek, vegyianyag-szakértők, rádióoperátorok és őrszemek olyan mechanikusan és gondolkodás nélkül végezték munkájukat, mintha a Flash Gordon-sorozat agymosásnak alávetett, baltaarcú zombijai lennének. Rajtuk kívül azonban mindenki más, beleértve a tiszteket is, egyszerűen lebénultak a döbbenettől. Soha nem láttak még ilyet, és úgy álltak ott, mint akiknek földbe gyökeredzett a lábuk az ámulattól.
„Hé, az ott még él!” – hallotta Arnold a kiáltást, és hátrafordult. A földön az egyik kicsiny alak vergődni kezdett. A szanitécekkel együtt odarohant, és némán bámulta, amint a lény megremegett, majd kiáltásféle hangot bocsátott ki, amely azonban nem a levegőben, hanem egyenesen a saját agyában váltott ki visszhangot. Fülével nem észlelt semmit, mégis a szomorúság mindent átható érzése töltötte el, amint a pici lény a földön vonaglott, túlméretezett, tojás formájú fejét ide-oda billegtetve, mintha valami belélegezhető után kapkodna. Ekkor hallotta meg az őrszem kiáltását: „Hé, te!" Visszafordult a mélyedéssel szemben fekvő dűne irányába.
– Állj! – kiáltotta az őr az alacsony lény felé, amely feltápászkodott, és kétségbeesetten igyekezett átjutni a domb túloldalára.
– Állj! – üvöltötte újra az őrszem, miközben csőre töltötte Ml-es gépfegyverét.
Más katonák is a domb irányába rohantak. A figura megcsúszott a homokban, lefelé gurult a dűne oldalán, majd lábra kapva újra mászni kezdett.
A kora hajnali sivatagi sötétségben messzire elhallatszott, amint a katonák kibiztosították és csőre töltötték fegyvereiket. . . .
Konvoj Fort Riley-be
. . . 1944 elejére tehát ott ültünk Rómában, miután Mussolini elmenekült, és a német front összeomlott körülöttünk. A katonai elhárítás zöldfülű kapitányaként azt a parancsot kaptam, hogy a szövetségesek katonai ellenőrzése alatt álló civil kormány felállítását felügyeljem őseim varázslatos városában, amelyről addig csak a történelemkönyvekben olvashattam. Maga Pius pápa is fogadott egy audencia erejéig, hogy megbeszéljük vele a város kormányzásával kapcsolatos terveinket. Az 1944-es normandiai partraszállást megelőző hónapoktól számítva – amikor a német frontvonalak még mindig néhány kilométerre Rómától délre voltak, és katonáink a Monte Casino-i hegyoldalakon igyekeztek felfelé – három évig maradtam Rómában. Egészen 1947 elejéig. Miután hazahajóztak bennünket, feleségemmel mindenünket, amink volt, bedobtuk egy használt Chevy kabrió csomagtartójába, és végigautóztunk a békebeli Amerika vidéki útjain, Pennsylvaniától Kansasig. Öt évig távol voltam, de most újra itthon! Alig vártam, hogy jelentkezhessek arra az állásra, amely valamennyi szamárlétrán felfelé igyekvő fiatal tiszt számára igazi csemegének számított. A Hadsereg Hírszerzési Iskolája a stratégiai hírszerzéstől már csak egy lépésre van. Ez az iskola a leghíresebb amerikai egyetemek, a Yale, a Harvard és társaik katonai megfelelője volt. Szédületes felemelkedés. Hiszen ki voltam én? Csupán egy ifjú továbbszolgáló Pennsylvaniából, akit tiszti iskolába írattak, és most a szövetségesek által megszállt Európából visszaérkezve – ahol a hírszerzési parancsnokságon dolgozott – a katonai hírszerzés kötelékében igyekszik karriert csinálni.
. . . Olyan volt ez, mintha még mindig háborúban álltunk volna, hiszen minden nap új kihívásokat hozott; hol a kommunisták, hol pedig a civil kormányzatba visszatérni igyekvő maffiadinasztiák részéről. A különböző célokért küzdő terroristabandák is folyamatos veszélyt jelentettek számunkra. Így aztán Rómához képest Fort Riley egy vakáció kezdetének ígérkezett.
. . . Ekkor megláttam egy hosszúkás ládát, amelynek a fedele alatt széles rés húzódott, mintha valaki már korábban felnyitotta volna. A legfurcsább fegyverrekesz volt, amit valaha csak láttam, vagy pedig – a legkisebb hordozható koporsó. Talán ezt a ládát láthatta Brownie. Áthoztam a zseblámpát erre az oldalra, és olyan magasra helyeztem el, amennyire csak tudtam, hogy minél szélesebb fénykörrel világítson. Aztán hozzáfogtam a rekesz felnyitásának.
. . . A fedél egyik oldalon már laza volt. Igazam volt – ezt már előttem felnyitották. Föl-le próbáltam mozgatni, hogy a szögek – amelyeket előtte körömmel feszíthettek fel – tovább lazuljanak, míg megéreztem, hogy kiszabadulnak a fából. Ezután tovább dolgoztam a nagyjából 150 centiméteres fedél többi oldalán is, hogy mindenütt meglazítsam a szögeket. Mivel nem tudtam, hogy melyik a láda vége, és melyik az eleje, ezért egyszerre emeltem fel az egész tetőt, és a rekesz oldala mellé löktem. Majd lefelé fordítottam a zseblámpámat, és ahogy belepillantottam a ládába, rögtön a torkomban éreztem a gyomromat. Kis híján ott helyben rosszul lettem.
A rekeszben tényleg koporsó volt, de nem hasonlított egyetlen általam korábban látott koporsóhoz sem. A tartalma egy vastag falú üvegtartályba volt zárva, és sűrű – a megkocsonyásodott dízelüzemanyaghoz hasonló sűrűségű – világoskék folyadékba merült. Az a valami úszott a folyadékban, mintha fel lett volna függesztve. Nem merült a tartály aljára, hogy a folyadék elborította volna, ezenkívül fényes és puha volt, mint egy hal uszony alatti része. Először azt hittem, egy halott csecsemőt látok. De nem gyerek volt. Egy körülbelül 120-130 centiméteres, ember formájú lény volt előttem, karokkal, furcsa négyujjú kezekkel – hüvelykujjat nem láttam –, vékony lábszárakkal és túlméretezett, villanykörte formájú fejjel, amely úgy nézett ki, mint egy vízben úszó strandlabda. Emlékszem, először hátrahőköltem, de aztán úgy éreztem, hogy mégis le kell húznom a folyadéktartály fedelét, és megérintenem a . . .
3. fejezet
A roswelli leletek
Az idő tájt az ötvenes években napi látogató voltam az Ovális Irodában, ahová a Nemzetbiztonsági Tanács jelentéseit és javaslatait hordtam az elnök számára. Néha ott maradtam, és megvártam, hogy az elnök az iratok átolvasása után akar-e esetleg válaszüzenetet küldeni rajtam keresztül. Most azonban más volt a helyzet. Személyesen, négyszemközt kellett beszélnem az elnökkel. Ike – a legtöbb munkatársa így emlegette Eisenhowert – a szokásosnál jobban elnyújtotta a telefonbeszélgetést, ezért oldalt húzódtam, hogy egy pillantást vethessek a titkárnő, Mrs, Lehrer íróasztalán világító lámpákra. Még beszél, láttam meg a kapcsolótábla alján a lámpa fényéről.
. . . Egy személyes szívességet készültem kérni Eisenhower elnöktől, nevezetesen, hogy öt év után engedjen el a Fehér Ház Nemzetbiztonsági Hivatalának stábjából, hogy az új-mexikói Red Canyonban most alakuló légelhárító rakétazászlóalj parancsnokságát átvehessem. Miután visszatértem Koreából, és a Fehér Házba kerültem, Ike egyszer már megígérte nekem, hogy valamikor lesz majd saját csapatom is. A lehetőség 1957-ben elérkezett: egy igazi álomajánlat a titkos bázisaink egyikén, ahol a hadsereg leginkább féltve őrzött föld-levegő rakétáinak a használatára kellett kiképeznem egy zászlóaljat, majd átvinnem Németországba, hogy a frontvonalon, az oroszok orra előtt élesben is kipróbáljuk őket. A harmadik világháború esetére szóló vezérkari haditerv szerint az orosz vadászrepülőgépek elsőként ezt a frontszakaszt árasztották volna el bombáikkal, és nyomukban a keletnémet tankok pont a mi barakkjainkat célozták volna meg az áttöréshez. Az utasításunk úgy szólt, hogy ki kell tartanunk, míg a rendelkezésünkre álló összes rakétát ki nem lőjük az orosz repülőgépekre, és csak ezután kezdhettük volna meg a visszavonulást.
. . . Kinyitottam a szekrény ajtaját, és azonnal összeszorult a szívem. Ahogy az összekuszálódott zsinórok és a különös vászonszerű anyagok dobozait megláttam, mellettük a „nézőkéket", meg a kis törött szélű és sötétszürke színű lapkaszerűségeket, a többi ismeretlen formájú és méretű tárggyal együtt, azonnal tudtam, hogy az életem egy nagy változás küszöbéhez ért. Azon a bizonyos éjjelen Kansasban azt mondogattam magamnak, hogy amit láttam, mindaz csak látomás volt, amely – ha igazán akarom – nem is kell hogy létezzen a számomra. Majd amikor a Fehér Házba kerültem, és láttam az „incidensről" szóló nemzetbiztonsági jelentéseket, és hallottam a „csomagról" és a „holmikról? szóló beszélgetéseket, már azonnal tudtam, hogy az a különös alak, amelyet Fort Riley-ben egy ládába zárt üvegtartályban lebegve láttam, nem egy könnyen felejthető álom csupán.
. . . Még másnap este sem nyúltam hozzá. A következő hét folyamán azonban, valahányszor biztos lehettem abban, hogy nem lát senki, a láda tartalmát fokozatosan átpakoltam az iratszekrénybe.
Miközben belepillantottam az anyagokba, olyan érzésem volt, mintha egy távcsövön keresztül valamilyen idegen világba csöppentem volna, amely olyan darabokból állt össze, amelyek csak halványan emlékeztettek a Fehér Házban olvasott jelentésekre. Nem csoda, hogy senki sem akart igazán hozzányúlni ehhez a kacathoz, amely magában hordozta egy olyan új világ ígéretét, amelyről 1947 előtt semmit sem tudtunk, és amelyet a kormányzat abszolút titkosnak nyilvánított. Egyik kormányzati karrier a másik után tört derékba e titkos művelet irányítójának a parancsára, ha valaki akár csak utalást tett erre a rejtelmes ügyre. Én azonban – bár sokkal többet tudtam, mintsem akár magamnak is beismertem volna – tudtam, hogyan kell tartani a számat. Most viszont ez az anyag, amelyet végül is csak „diliaktaként" emlegettem Trudeau tábornoknak, a birtokomba került.
. . . Amint a tárgyat a kezemben forgattam és láttam az egyenként, törés nélkül, rugalmasan visszahajló szálakat, és ahogy a fénysugarakat továbbította, azt gondoltam, valamiféle vezetékről lehet szó. De hogy milyen célt szolgálhatott, fogalmam sem volt.
Aztán ott voltak az ötven milliméter átmérőjű, szürke, osztriga formájú lapkák, amelyek műanyagnak tűntek, azonban a felszínükön alig láthatóan vezetékek finom hálózata bontakozott ki. Ezek negyeddolláros méretűek voltak, és a felszínükön látható rézkarcok egy lelapított százlábú rajzára emlékeztettek. Egyesek inkább elliptikus formájúak voltak. Áramkörök lehettek – mint azt 1961-ben már bárki kitalálhatta, főleg ha nagyító alá helyezte őket –, de a lapocskák illesztésük szerint különböztek a többi ismert áramkörtől. Nem tudtam kitalálni, miként csatlakoztatták egymáshoz ezeket, sem azt, hogy miféle feszültséget vezettek rajtuk keresztül, de nyilvánvalónak tűnt, hogy olyan áramkörökről van szó, amelyek az űrhajón található egyik nagyobb táblából származnak.
Soha nem remegtek még a kezeim úgy, mint amikor ezeket a kis darabokat tartottam: nem mintha olyan félelmetesek lettek volna, hanem mert – ha csak néhány pillanatra is, de – felrémlett előttem, hogy milyen elképzelhetetlen jelentősége van ennek a leletnek. Olyan volt ez, mintha egy régészeti kincsestárba botlottam volna, egy rég elfeledett kultúra rosettakövébe, ami, bár lezuhant a sivatagi homokba, nagyon is elevenen körözött a legtitkosabb katonai és légibázisaink körül.
Legnagyobb érdeklődéssel a két részből álló, leheletvékony, sötét színű és ellipszis alakú szemüveglencse mellett talált aktát tanulmányoztam. A Walter Reed-i bázis kórboncnokai azt mondták, hogy a lencsék a földönkívüliek látószervéhez tartoztak, és úgy tűnt, a szórt maradék fényt erősítették fel. Ezáltal a felerősített fény még a teljesen sötétnek látszó helyen is láthatóvá tette a tárgyak körvonalait a lencse viselője előtt. A jelentés azt állította, hogy az orvosok, akik a lények egyikének a boncolását végezték, megpróbáltak belenézni a lencsékbe, hogy a műtőhelyiségbe vezető folyosó sötétjében megfigyeljék az ott posztoló őrszemeket. Ezek az alakok zöldesnarancs fényben tűntek fel, amely aszerint változott, hogy merre mozogtak, de az orvosok csak a körvonalaikat láttták. Amikor közel értek egymáshoz, a kontúrok egyetlen formává olvadtak össze. Ezenkívül látták a sötétben a bútorok, a falak és az íróasztalon lévő tárgyak körvonalait is.
Talán ezek az eszközök, gondoltam a jelentést olvasva, alkalmasak lennének arra, hogy a katonák éjszakai tájékozódását segítsék a harcmezőn, azáltal, hogy összegyűjtik és felerősítik a halvány maradékfényt. A lencsék azonban nem változtatták az éjszakát nappallá, csupán felerősítették a tárgyak körvonalait.
Volt egy másik, tompa ezüstszürkés színű, fóliaszerű anyag is a leletek között, amelyet nem lehetett sem félbehajtani, sem eltépni, sem összegyűrni, mivel minden látható nyom nélkül ugyanabba a formába ugrott vissza. Fémes szövet volt, amelynek a fizikai tulajdonságait később „szupererős szakítószilárdságnak" nevezték el. Amikor megpróbáltam szikével kettévágni, az anyag szálai félrecsúsztak, anélkül, hogy akár egy karcolás maradt volna a szöveten. Ha megpróbáltam kinyújtani, visszapattant. Észrevettem, hogy minden szál láthatóan egy irányban halad. Amikor a hosszanti irány helyett széltében próbáltam meg nyújtani, úgy tűnt, a szálak abban az irányba rendeződnek át, amelyik irányba feszítettem az anyagot. Nem lehetett szövet, de nyilvánvalóan nem volt fém sem. Ezen a területen gyakorlatlan szemeim előtt egyfajta kombinációnak tűnt, fémszállal erősített szövetnek, amely egyesítette magában a szövet hajlékonyságát és a fémek erejét, ellenállását. Bár a Pentagonban a legtitkosabb fegyverzeti fejlesztésekben vettem részt, még soha nem láttam ehhez hasonlót – a kívánság listákon sem.
AJÁNLOM AZ OLDALT
