ROSWELL DEMO 2
. . . Miért vittek az űrhajón utazó idegenek ilyen vágószerszámot magukkal? Csak később, az állatcsonkításokról szóló katonai jelentéseket olvasva értettem meg, hogy a fénysugárral vágó „zseblámpa", amelyről a roswelli aktákban találtam leírást, valójában szikéhez hasonló sebészeti eszköz volt, amellyel az idegenek orvosi kísérleteket végeztek az állatainkon, egész testrészeket metszve ki belőlük, a környező szövetek legcsekélyebb károsítása nélkül.
Ott volt aztán a legfurcsább eszköz az összes között: egy fejpánt, valamilyen elektromos érintkezőkkel a két oldalán. Semmi értelmes magyarázatot nem tudtam ezekre adni, csak azt, hogy valaki csinos fejdíszként használhatta. Rugalmas, „egy méret mindenkinek" fejpántnak látszott, amely semmiféle működést nem mutatott, legalábbis emberek esetében.
4. fejezet
A külföldi technológiák részlegén a Pentagonban
. . . Az átlag amerikaiban az a kép él a Pentagonról, hogy ennek az amorf szervezetnek egy agyközpontja és egy célja van. Valahogy így gondolkoznak az emberek az amerikai hadsereg felépítéséről egy hadsereg, egy cél, mindenki együtt masírozik. Ez azonban tévedés. Az amerikai hadsereg – és központja, a Pentagon – pont olyan, mint bármelyik óriásvállalat, amelyen belül a különböző irodák százai közül sok közvetlen és nyílt versenyben áll egymással ugyanazon források megszerzéséért, hogy saját elképzeléseit valósíthassa meg. Ugyanígy a különböző fegyvernemek eltérő álláspontra helyezkedtek abban a kérdésben, hogy mit kell tenni Amerika megvédése és egy háború sikeres megvívása érdekében, sőt az sem számított szokatlannak, hogy ugyanazon katonai ágazaton belül is nézetkülönbségek merültek fel.
. . . Az elhallgattatás olyan jól működött, hogy az elkövetkező harminc évben úgy tűnt, a történetet elnyelte a sivatag mindent elemésztő csendes üressége. A Roswellre rátelepedő csenddel ellentétben ugyanakkor a városkától ezerötszáz kilométerre az amerikai hadsereg egy részét háborús készültségbe helyezték, amikor a járműről származó kisebb-nagyobb darabok elérték rendeltetési helyüket. Az egyik ilyen célállomás Nathan Twining altábornagy Wright Field-i irodája volt, ahonnan a roswelli leletek később a Pentagonba, a külföldi technológiák részlegéhez kerültek. A katonai vezérkar minden bizonnyal az elsők között értesíthette július elején Twining altábornagyot, aki a Wright Field-i légiparancsnokságot vezette, ahová a roswelli roncsokat szállították.
. . . Twining visszaérkezése után gyorsan cselekvéshez látott. Az idegenek maradványait a legteljesebb titoktartás közepette azonnal boncolásnak kellett alávetni, míg az űrhajót és a benne talált tárgyakat elemezni, kategorizálni és a hadiipari felhasználás szempontjából értékelni kellett. Mindamellett, hogy a becsapódással kapcsolatban minden mozzanat a legszigorúbb titkosítási jelzést kapta, elő kellett készíteni fedőtörténeteket azon alacsonyabb beosztású munkatársak számára, akiknek a bevonása a hihetőség szempontjából fontos volt.
. . . Az ufók magatartásáról szóló jellemzés rámutat arra, hogy azok a tisztek, akik a földönkívüliekkel való kapcsolattartás – akkor még fedőnév nélküli – programját irányították, a légi járműveket és az azokat irányító lényeket már a fizikai találkozást követő néhány hét során katonai fenyegetésként kezelték. A járművek leírásakor az altábornagy az észlelések nyomán készült jelentéseket vette alapul: „világos, fényvisszaverő vagy fémes felszín"; „kondenzcsík vagy egyéb nyomuk teljes hiánya, kivéve azt a néhány esetet, amikor a járművek az átlagosnál jóval nagyobb teljesítménnyel dolgoztak"; „kör alakú vagy elliptikus formák, amelyek alulról laposak és a tetejükön magasítottak". A repülési formációkban „háromtól kilenc tárgy" mozgott együtt, a hanghatás hiányzott, kivéve azokat az eseteket, amikor „mély dübörgést" észleltek a megfigyelők.
. . . Valójában az akció nagyon gyorsan átalakult egy sokkal kifinomultabb hadműveletté, mivel Twining tábornok „repülő korongjai" egyszerűen nem akartak eltűnni. Miközben az észlelésekről és találkozásokról szóló beszámolók egyre-másra érkeztek a legkülönbözőbb csatornákon keresztül – a megrémült polgárokat kikérdező rendőrtisztek beszámolóitól kezdve az égboltozaton feltűnő különös tárgyakat észlelő repülőgép pilótákig –, a csoport felismerte, hogy megfelelő stratégiát kell kidolgozni az egyre inkább tömegmédia jelenséggé váló esetek kezelésére.
. . . A jelentés összeállítói a fennálló katonai struktúrán belül határozták meg azt a helyet, ahol a „repülő korong" jelenséggel kapcsolatos valamennyi kutatási és fejlesztési feladatul viszonylag könnyen lehetett álcázni. Ez a hely a külföldi technológiák részlege volt, ahol nem valószínű, hogy bárki is ufók után kíváncsiskodjon. Itt biztonságosan lehetett tárolni az anyagokat addig, amíg a hadsereg és a légierő főnökei eldöntik, hogy a rendelkezésünkre álló ipari és kutatási technológiák mellett mit tudunk azokkal kezdeni. Itt ellenőrzött keretek között lehetett tartani az új fegyverekkel kapcsolatos esetleges kísérleti kudarcokat és titkos fejlesztéseket, valamint állandósítani lehetett a konzultációt arról, hogyan tudná az Egyesült Államok legjobban kihasználni a birtokában lévő műszaki kincsesbányát.
5. fejezet
Álcázási technikák
. . . Kezdetben a szovjet hírszerzés vezetői nem kis mértékben szkeptikusak voltak az amerikai támaszpontokon dolgozó ügynökeik jelentéseivel kapcsolatban. Szándékos beetetésnek vélték a történeteket, olyan hamis információknak, amelyek segítségével az amerikaiak ki tudják rostálni a titkos bázisaikra feltételezéseik szerint beszivárgott szovjet ügynököket. Ha a szovjet kormányzat reagálna a dezinformáció nyomán, az amerikai kémelhárítás képes lenne nyomon követni a történet útvonalát, és azonosítani a kémeket. Amikor azonban az újságok beszámoltak a becsapódásról, majd előálltak a meteorológiai léggömbről szóló fedőtörténetekkel, a szovjetek megértették, hogy egy valóságos esetbe botlottak. „Ha ez igaz – mondta Sztálin az összegyűlteknek az amerikaiak szereztek maguknak egy repülő csészealjat. Vajon mihez kezdenek vele? – kérdezte Sztálin." A szovjet folyékony üzemanyag meghajtású rakétaprogram egyik fő konstruktőre is jelen volt a találkozón. Ő – sok más olyan szovjet mérnökhöz hasonlóan, akik olvashatták a háború vége felé a titkos német fegyverzeti aktákat – pontosan tudta, hogy az amerikaiak hol tarthatnak a nagy hatótávolságú, irányított rakéta programjukban. Amire pedig ezenkívül Kreml-beli főnökei kíváncsiak voltak, azokat az információkat a helyszínen dolgozó ügynökök jelentéseiből megkapta a konstruktőr. Ennek ellenére semmi, sem a White Sands-i V2 rakétaindítások, sem az alamogordói új nyomkövető radarok nem utaltak a szovjet rakétaprogramban résztvevő tudósok szemében arra, hogy az amerikaiak akár egy arasszal is előttük járnának, egészen a roswelli becsapódásról szóló hírek megérkezéséig.
6. fejezet
A stratégia
Hallottam egyszer egy régi történetet a titoktartásról. Emberek egy csoportja elhatározta, hogy legféltettebb titkaikat elrejtik a többi ember elől. Fogták a titkaikat, és elrejtették egy kunyhóba, amelynek helyét szintén titokban tartották. A titkos helyet azonban hamarosan fölfedezték, és ezzel együtt a csoport titkait is. Mielőtt azonban az összes titok avatatlan kezekbe került volna, embereink egy újabb kunyhót építettek, és itt rejtették el a még megmaradt titkaikat. Persze hamarosan a második kunyhót is fölfedezték, ezért a csoport úgy döntött, néhány további titkot napvilágra hoznak azért, hogy a többit megmenthessék. Úgyhogy gyorsan fölépítettek egy harmadik kunyhót, és oda menekítették mindazt a titkot, amit csak tudtak. Az eset még jó néhányszor megismétlődött, míg végül az a helyzet állt elő, hogy ha valaki meg akarta tudni a titkaikat, csak annyit kellett tennie, hogy felkeresi az első kunyhót, majd kunyhóról kunyhóra járva végigkövetni az útjukat, amíg lassan elfogynak a titkok.
Ötven év óta pontosan ezzel a módszerrel igyekszik rejtegetni a roswelli titkokat a kormányzat legkülönfélébb ágazataiból összeszerveződött szupertitkos munkacsoportok ad hoc konföderációja, illetve a helyét a későbbiekben elfoglaló egyéb csoportok. Ez a fajta titkolózás a mai napig is tart. Ha bárki venné a fáradságot, hogy végigböngéssze a számtalan kormánydokumentumot, az index alól feloldott roswelli titkokat, valamint az idegenekkel való kapcsolattartásunk bizonyítékait, akik már Roswell előtt is és azóta folyamatosan látogatnak minket, egyik fedőnévvel ellátott projekt után a másikra bukkanna, melynek mindnek megvan a maga dossziéja, biztonsági besorolása, katonai vagy kormányzati adminisztrációja, felügyeleti mechanizmusa, valamiféle költségvetése, és szigorúan titkos dokumentumokat is tartalmaz.
. . A Kék Könyv projekt abból a célból indult el, hogy a közvéleményt megnyugtassa: végre megszületett a megfelelő mechanizmus, amely dokumentálja a sokak által észlelt jelenséget. A „Morgó" és „Jel" elnevezésű projektek ezzel szemben már olyan, jóval titkosabb besorolású programok voltak, és azt a célt szolgálták, hogy a katonaság feldolgozhassa az olyan jelenségekről és találkozásokról szóló beszámolókat, melyeket nem lehetett csak úgy egyszerűen meteorológiai léggömbökkel, vadlibákkal vagy a Vénusz bolygóval kimagyarázni.
. . . 1952-ben Washington fölött tényleg átzúgtak a repülő csészealjak, és ezt számos fényképfelvétel és a radarok jelentései is alátámasztják. Persze hivatalosan ezt mindig tagadtuk, miközben a sci-fi-szerzőket arra bátorítottuk, készítsenek olyan filmeket, mint A férfi az X bolygóról, melyek jól levezették a repülő csészealjak körül felgyülemlett feszültséget. Ezt hívtuk korlátozott kiszivárogtatásos álcázási taktikának, és nagyon jól bevált. Ha az emberek az egészet élvezik, és jó szórakozásnak tekintik, ha sikerül kellőképpen megijesztgetnünk, és olyan nyomokra ráállítanunk őket, amelyeket maga a munkacsoport hintett el, és sehová nem vezetnek, akkor lényegesen lecsökken annak valószínűsége, hogy a kíváncsiskodók belebotlanak abba, amivel mi ténylegesen foglalkozunk.
. . . A katonai képviselők hamar rádöbbentek – ahogy Koreában mi is –, hogy igazából nem lehet megbízni a karrierista hírszerzési ügynökökben, különösen a CIA embereiben, akik a jelek szerint egészen más programot követtek. Lehet, hogy a katonaság egy adott ponton megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó az általa önállóan összegyűjtött információt a központi csoportnak beszolgáltatni? Elképzelhető, hogy mivel semmiféle érvényes döntés nem született arra nézve, hogyan történjen a csoport munkájának finanszírozása, a katonaságnak végig kellett néznie, hogy értékes és anyagilag is kivitelezhető fegyverlehetőségek csúsznak ki a kezéből a CIA költségvetésébe?
. . . Az információ tudvalevőleg hatalom. Egy igazi kém nem szolgáltatja csak úgy ki a saját országa politikai vezetésének sem, legyenek bár republikánusok vagy toryk vagy éppen kommunisták, csak azért, mert ők azt szeretnék. A politikusokban nem lehet megbízni, annál inkább a kémkollégákban. Legalábbis a kémek így hiszik, ezért leginkább saját csoportjukhoz és a játékban szereplő többi csoporthoz lojálisak. Mind a CIA, mind a KGB, mind a brit titkosszolgálat és az összes többi hírszerző ügynökség emberei elsősorban saját szervezetükhöz és szakmabelijeikhez voltak lojálisak, és csak ezután következhetett a nemzeti kormányzat. Mi ott a hadseregnél többek között innen is tudtuk, hogy a professzionális KGB-vezetőségnek – nem azoknak a kommunista párti tisztviselőknek, akik politikai okokból kerültek be a szervezetbe – éppannyi információja van a szovjet kormányzatról, mint amennyi a CIA-nek saját kormányunkról. Az olyan professzionális kémszervezetek, mint a CIA vagy a KGB már akkor is egyre öncélúbban kezdtek tevékenykedni, és ezért sem az amerikai, sem az orosz hadsereg nem bízott meg bennük.
Egy UFO videofelvétel 1,4 perc.
|