ROSWELL  DEMO  3

7. fejezet
Az FBL

. . . Az FBL-lel kezdtem. Az előttem lévő orvosi jelentés az azt kiegészítő fénykép-felvételekkel együtt arra utalt, hogy a lény figyelemre méltóan jól alkalmazkodott a hosszú távú űrutazáshoz. Például a Walter Reed orvosszakértői felállították azt a hipotézist, miszerint a biológiai idő ennél a lénynél minden bizonnyal igen lassan telt, hiszen az anyagcseréje rendkívül lassú volt, amit a szakértők szerint a nagyméretű szív és tüdő hatalmas kapacitása is alátámaszt Az egész lény fiziológiája azt jelezte, hogy a testnek nem kellett különösebben komoly munkát kifejtenie önmaga fenntartására. A nagyobb szív az orvosszakértői jelentés szerint azt jelenti, hogy az átlag emberi szívnél kevesebbet kellett vernie, hogy fejletlen, meglehetősen primitívnek ható és nyilvánvalóan csökkent kapacitású keringési rendszerében áramoltassa azt a furcsa, híg, tejszerű, szinte nyirokfolyadéknak ható anyagot. Ennek következményeképpen a biológiai óra lassabban ketyegett, mint az ember esetén, ami talán lehetővé tette, hogy ez a lény nagy távolságokat rövidebb biológiai idő alatt utazzon be, mint az emberek.

A szív meglehetősen lebomlott állapotban került a Walter Reed patológusainak a kezébe. Az orvosok úgy vélték, az atmoszféránk minden bizonnyal mérgező hatású lehet a lények szervei számára. Az űrjármű lezuhanása és a lényeknek a Walter Reedbe való megérkezése között eltelt időt alapul véve arra a következtetésre jutottak, hogy a földönkívüliek szervei az emberi szerveknél lényegesen gyorsabb bomlási folyamaton mentek keresztül. Ez a tény különösen megdöbbentett engem, hiszen az egyik ilyen lényt ha nem éppen a szóban forgót – a saját szememmel is volt szerencsém látni, amint egy zselészerű anyagban lebegett Fort Riley-ben. Úgyhogy mindenképpen minimális környezeti hatásnak lehetett csak kitéve, legalábbis emberi léptékkel mérve, hiszen az 509-es Walker Field-i támaszpont orvosi személyzete nagyon gyorsan berakhatta ebbe a tartósító folyadékba. Ennek ellenére a patológusok képtelenek voltak bármi bizonyosat mondani a lény szívének felépítésével kapcsolatosan, kivéve azt a sejtelmet, hogy bizonyára másként működhetett, mint a négykamrás emberi szív, hiszen a jelek szerint nemcsak a keringési rendszer pumpájának a szerepét töltötte be, hanem passzív „vértároló" alkalmatosságként is szolgált.

Vizsgálataik értelmében az idegen szívében rekeszizomszerű izmok helyezkedtek el, melyek az emberi szívizomnál lényegesen kisebb erőfeszítéssel dolgoztak, hiszen a jelek szerint a lénynek minden bizonnyal jóval gyengébb gravitációs mezőben kellett tartózkodnia hosszútávon. Ahhoz hasonlóan, ahogy a tevék a púpjukban tárolják a vizet, ez a lény is a hatalmas kapacitású tüdejében tárolta azt az atmoszférát, amit belélegzett. A tüdő abban is nagyon hasonlított a teve púpjához vagy a búvár légzőpalackjához, hogy atmoszférát csak nagyon lassan engedte beszivárogni a lény szervezetébe. Ehhez hozzávéve még a nagyméretű szívet és azt a tárolófunkciót, melyet minden bizonnyal betöltött, arra is gyanakodtunk, hogy ennek a lénynek talán lényegesen kevesebb belélegezhető atmoszférára volt szüksége, ezért nem kellett nagy tömegű levegőt magával szállítania útközben.

Az is lehet, hogy magában az űrhajóban működött egyfajta atmoszféra-recirkulációs rendszer, amely valamiképpen újra feldolgozta és visszajuttatta a használt levegőt az utastérbe. Ezenfelül mivel a lények mintegy százhúsz centiméter magasak lehettek csupán, az ehhez képest hatalmas tüdő a mellüreg jóval nagyobb részét betöltötte, mint az ember esetében, és ez további fejtörést okozott a lények földi maradványait megvizsgáló szakértőknek. Számunkra ez további bizonyítéknak tűnt arra nézve, hogy a lényt különleges módon, nagy távolságú utazásokra tervezték.
Amennyiben a szív és a tüdő esetében arra a következtetésre jutunk, hogy valamiféle génmanipuláció eredményeképpen nagy távolságú utazásokra van kialakítva, még inkább elmondható ez a lény csontszövetéről. Annak ellenére, hogy a lény csontjai is meglehetősen leromlott állapotban kerültek a vizsgálóasztalra, a hadsereg vizsgálóorvosai szálas szerkezetűnek és vékonyabbnak találták azokat a hasonló elhelyezkedésű emberi csontoknál, mint például a bordák, a szegycsont, a kulcscsont vagy a medencecsont.
A kórboncnokok úgy vélték, hogy a csontok hajlékonyabbak lehettek az emberi csontoknál, és olyasféle rugalmasságot mutattak, ami talán egyfajta lengéscsillapító funkcióval magyarázható. A merevebb emberi csontok jóval könnyebben szétzúzódtak volna az olyan erőhatások következtében, amelyeknek ezek a lények rutinszerűen ki voltak téve. Rugalmas csontvázukkal viszont a jelek szerint kiválóan el tudták viselni a rázkódásokat és az extrém erők következtében fellépő egyéb fizikai traumákat, és csonttörés nélkül képesek voltak átvészelni olyan körülményeket, amelyek között emberi lények megnyomorodtak vagy elpusztultak volna.

A roswelli helyszínt feltáró katonai felfedezőosztag arról számolt be, hogy a baleset után még életben maradt két lénynek a jelek szerint nagy nehézséget okozott a mi atmoszféránk belélegzése. Nem tudjuk, hogy ez vajon azért lehetett-e, mert hirtelen kipottyantak a járművükből, és minden védőfelszerelés nélkül belekerültek a mi gravitációs mezőnkbe, vagy maga az atmoszféránk lehetett mérgező számukra.

Azt sem tudjuk, hogy vajon az az egyik lény, aki nem sokkal a katasztrófa után pusztult el, vajon azért lélegzett-e nehezen, mert a katonák által kilőtt golyók halálos sebeket ejtettek rajta, vagy a problémának más okai voltak. Az osztagban lévő katonák különbözőképpen mesélték el a másik lény sorsát, amely életben maradt, és megpróbált elmenekülni. Egyesek szerint már akkor kapkodni kezdte a levegőt, amikor a katonaság lezárta a térséget; mások szerint csak akkor kezdett zihálni, amikor az egyik őr belelőtt. Én arra gyanakodtam, hogy a lényekben mindenek előtt a föld gravitációs tere keltett pánikot, mely lényegesen erősebb volt az általuk megszokottnál. Ez nagyban hozzájárulhatott a légzési nehézségekhez.

Természetesen miután az idegen menekülni próbált, és meglőtték, már a sebei miatt is nehezebben lélegezhetett. Az orvosszakértői jelentés semmit nem szól mérgező gázokról, sem abban a kérdésben nem foglal állást, milyen atmoszférát lélegezhettek be ezek a lények. Ha a Roswellnél lezuhant jármű valóban felderítő űrhajó volt, amely az előőrs szerepét töltötte be – ahogy a Wrightban dolgozó katonai elemzők hitték –, akkor több mint valószínű, hogy utasaik igazából nem is akarták elhagyni a kabinjukat. A jármű fel volt szerelve olyan eszközzel, amely az éjszakai látást is lehetővé tette – talán a különböző hőmérsékletű tárgyak által kibocsátott hősugarak látható képpé transzformálása elvén –, és így a jármű utasai az éj sötétjében is navigálhattak. És mivel a gép képes volt elillanni elfogó vadászgépeink elől, és hol előtűnt, hol eltűnt radarképernyőinken, úgy véltük, az utasok inkább a bentről való megfigyelés módszerét követték, és nemigen mászkáltak odakint. Elképzelhető, hogy ugyanezek a lények más típusú és más módon felszerelt járművekkel készítettek arra a célra, hogy földre szálljanak, és különböző küldetéseket töltsenek be, és ezek legénysége fel lehetett szerelve olyan légző és antigravitációs apparátussal, amely lehetővé tette, hogy a járművön kívül is káros következmények nélkül tartózkodhassanak. Az orvosszakértő azonban ilyen kérdésekkel nem foglalkozott.

Ami talán leginkább zavarba hozta mindazokat, akik a járművet Wright Fieldbe szállítása után megvizsgálták, az volt, hogy semmiféle élelemkészítő berendezést nem találtak rajta. Ráadásul élelmiszerkészletnek sem volt semmi nyoma a fedélzeten. Akkoriban, amikor az űrutazás még csak a sci-fi-írók fantáziájában létezett, katonai elemzők már azon munkálkodtak, hogyan lehetne ennek a technológiának a különféle gyakorlati lépéseit megvalósítani. Akkor még nem is annyira a más bolygókra való utazásban gondolkodtak, hanem sokkal inkább a Föld körüli navigációban, hiszen a katonai tervezők véleménye szerint a németek pontosan ezt a technológiát igyekeztek kifejleszteni V2 rakétaprogramjuk kiterjesztéseként.

Menet közben az a kérdés is felmerült, hogy ha pilótákat küldünk Föld körüli pályára, hogyan biztosítjuk számukra a kellő oxigént, mihez kezdünk az anyagcsere-végtermékeikkel, és mivel tartjuk őket életben hosszú időn át? Világos, hogy’ ha már egyszer odáig eljutottunk, hogy elég kezdősebességgel tudunk egy légi járművet fellőni ahhoz, hogy Föld körüli pályára álljon, a következő megoldandó probléma az, hogyan tartsuk ott elegendő ideig ahhoz, hogy a küldetését is be tudja tölteni. A roswelli űrhajó a jelek szerint valahogy megoldotta ezt a kérdést, hiszen valahonnan máshonnan érkezett ide. Annak azonban semmi nyomát nem találtuk, hogyan oldották meg az olyan háztartási problémákat, mint az élelmiszer készítés, és a melléktermék eltávolítása. Nagyon sok teória merült fel arra nézve az orvosszakértők körében, hogy vajon milyen összetételű volt ezeknek a lényeknek a teste, és mi tartotta őket életben. Először is az orvosok sokkal inkább megdöbbentek azon, mennyire hasonlítanak ezek a lények miránk, mint amennyire a különbségek foglalkoztatták őket. Nem förtelmes kinézetű rovarok látogattak meg bennünket, sem nem olyan hüllőszerű emberzabálók, amilyenek a Világok háborújában lerohanták a Földet. Ezek a lények nagyon úgy néztek ki, mintha kicsi emberek lennének, de mégis valahogy mások voltak. Hátborzongató volt.

Míg egyfelől az orvosok nem tudták megállapítani, pontosan hogyan is zajlott ezeknek a lényeknek az anyagcseréje, másrészről annyit sikerült leszögezniük, hogy testük nem tartalmaz semmiféle új vagy szokatlan elemet. Ugyanakkor a beszámoló jelezte, hogy az orvosok szervrendszerek olyan új kombinációira figyeltek fel, amelyekkel kapcsolatosan további vizsgálatokra van szükség, mielőtt szakavatott véleményt mondhatnának.

Különösen érdekes volt az a test folyadék, amely részben vérként szolgált, másrészt viszont a jelek szerint olyan testi funkciókat szabályozott, mint ahogy az az emberi test mirigyváladékai esetében szokásos. Úgy tűnik, ezeknek a lényeknek az esetében a keringési és a nyirokrendszer egyetlen összetett rendszert képezett. És amennyiben egyáltalán történt tápanyagok ledolgozása és melléktermékek kiválasztása a szervezetükben, ez az anyagcsere kizárólag a bőrön keresztül játszódhatott le – esetleg még a külső védőrétegen keresztül is –, hiszen belül nyoma sem volt sem emésztési, sem kiválasztási rendszernek.

Ahogy az orvosi jelentés is rámutatott, a lények testét egyetlen darabból készült védőborítás fedte, mint valami búvárruha vagy külső bőr, amelynek atomszerkezete kiemelkedően magas húzószilárdságot, ugyanakkor rugalmasságot biztosított. Az egyik megfigyelő elmondta, hogy leginkább pókhálóra emlékeztette, amely látszólag szintén ilyen lágy, de valójában rendkívül erős. A pókháló egyedülálló tulajdonságai abból a szálszerkezetből következnek, mely rend kívüli tartósságot biztosít, hiszen a szálak nagy erő hatására képesek megnyúlni, ugyanakkor megőrzik összehúzódási képességüket, így az erőhatás megszűnte után eredeti alakjukra ugranak vissza. Ehhez nagyon hasonlóan ezeknek a lényeknek az űrruhája vagy külső bőre annyira feszesen simult rájuk, mintha szó szerint rájuk lenne szőve, és szorosan testükhöz lenne erősítve, hogy így tökéletesen bőrként viselkedő védőbevonatot képezzen. Az orvosok elmondták, hogy ilyet még soha nem láttak.

. . . A jármű képes volt legyőzni a gravitációt az elektromágneses hullámok terjedése révén, melyeket a jármű elektromos pólusainak elmozdítása generált, s ily módon nem is igazán meghajtórendszerről volt szó, hanem az azonos töltések közötti taszítóerő irányításáról, illetve lektorálásáról.

Amikor erre sikerült rájönnünk, első számú hadiipari szállítóink mérnökei egymással versenyezve próbáltak rájönni, hogyan tudta a jármű elektromos kapacitását fenntartani, és a benne utazó idegenek hogyan tudtak egy hullám energia mezejében élni. Mindez nem csupán óriási felfedezést jelentett, hanem szinte észbontó lehetőséget arra, hogy sok milliárd dolláros szerződések köttessenek a légi és a tenger alatti hadászati járművek egy egészen új generációja vonatkozásában.

  A projekt körvonalazódik

 – Gondoltam Robert Sarbacherre – feleltem. – És persze Werner von Braunra. Aztán Hans Kohlerre, Hermann Oberthre és John von Neumannra. – Mennyit tudnak ezek az emberek Roswellről? – tudakozta a tábornok. – Ha ugyanis még annak idején, 1947-ben tájékoztatták őket a roswelli anyagról – mint ahogy biztosan tudtam, hogy Wernher von Braunt Twming tábornok informálta akkor semmiféle titkot nem árulunk el. Ha viszont még sosem hallottak a Roswelli légi katasztrófáról, akkor nem biztos, hogy meg szabad kockáztatnunk, hogy megosszunk velük a szupertitkosnál is titkosabb kategóriába sorolt információkat. Trudeau tábornok azt szerette volna átlátni, mekkora a kockázat, ha képbe hozzuk ezeket az embereket. Megnyugtattam, hogy mindannyinknak hallaniuk kellett Roswellről, hiszen régóta kapcsolatban állnak a kutatási és fejlesztési igazgatósággal.

Az Eisenhower-kormányzat idején a földönkívüliekkel foglalkozó adatgyűjtést és titkos kutatást automatikusan átadták a Kutatási és Fejlesztési Hivatalnak, lévén, hogy a kutatási és fejlesztési igazgatóság akkori feje valamikor a csoport egyik alapító tagja volt. - Abban az időben, amikor én a Fehér Házban dolgoztam, Sarbacher is igazgatósági tag volt – nyugtattam meg a főnökömet. – Úgyhogy egészen biztos vagyok benne, hogy tud valamit. Hermann Oberth pedig – vallottam be a tábornoknak nos, ő már korábban is mondogatta nekem, hogy azok a titokzatos tárgyak, amelyeket Red Canyonban láttunk felvillanni a radar képernyőjén, amelyek aztán úgy eltűntek, mintha soha ott sem lettek volna, szerinte minden bizonnyal ahhoz hasonló Földön kívüli légi járművek lehetnek, mint amilyet Roswellnél összeszedtünk. Úgyhogy ő is tud róla, bár azt nem tudom, honnan.

 . . .  A Norton légi támaszpont – melynek hangárjában a járművet végül elhelyezték - mérnökei csak álmélkodni tudtak, és elmondták, sosem láttak még olyan finom rezet és olyan tiszta ezüstöt, mint amelyek amalgámjával az űrhajó kívülről be volt borítva. Ez a fémötvözet rendkívül jó elektromos vezetőképességgel rendelkezett, mintha csak az egész jármű egyetlen olyan áramkör volna, mely gyakorlatilag semmiféle ellenállást nem tanúsít az áram folyásával szemben.

 . . .  Mi védte meg ezeket a lényeket az ilyen hihetetlen gyorsulás közben rájuk nehezedő hatalmas g-erőktől, amivel a tervezőknek minden hagyományos légi jármű esetén számolniuk kell? A második világháborús pilótáknak is speciális védőeszközöket kellett alkalmazniuk, amikor a zuhanórepülésekből kijöttek, hogy az oxigén ne préselődjön ki az agyukból, hiszen akkor elájultak volna. Ezeknek a lényeknek az űrruhájában azonban semmi olyat nem találtunk, ami arra utalt volna, hogy nekik is lennének ilyen problémáik. Ugyanakkor rájuk annak a g-erőnek legalább a tízszerese kellett hogy nehezedjen, mint a mi saját pilótáinkra, úgyhogy el sem tudtuk képzelni, hogyan oldották meg ezt a kérdést.

Nincs kormánymű, nincs védőberendezés, nincs energiaforrás, nincs üzemanyag: ezeket a rejtélyes tényeket összegeztem. Megjegyeztem továbbá a következőket: Maga az egész jármű egyetlen elektromos áramkörként szolgált. Az a repülőruha – talán találóbb volna „repülő – bőrnek" nevezni –, melyet ezek a lények viseltek, olyan anyagból készült, melynek hosszúkás, hosszában megerősített atomszerkezete volt, mintha csak valamiféle benne folyó áram terjedését próbálták volna ilyen módon megkönnyíteni.

Azok a mérnökök, akik erre először rájöttek, teljesen elképedtek ezeknek a ruháknak vagy bőröknek a vezetőképessége láttán, melyek magának az űrhajónak a külső bevonatához hasonlóan a védelmi szerepen túlmenően azt a célt is szolgálták, hogy irányítsanak valamiféle elektromágneses teret.

 . . . Egyre erősödött bennem az a gyanú, hogy a Roswelli űrhajó hatalmas kondenzátorként működött, és a benne tárolt elektromos energiát a pilóta agya irányította, és nyilván valahol, valahogyan újra is lehetett tölteni vagy esetleg saját magát töltötte újra valamiféle beépített generátor segítségével. Ily módon talán megmagyarázhatjuk az áramellátás problémáját, melyet a motor hiányának rejtélyével együtt megemlítettem. Hogyan történt azonban a meghajtás és az irányítás? Amennyiben a nyomóerő elvén működő meghajtásról van szó, nem világos, honnan származik, és hogyan irányítják. Azok a tudósok, akik a Wright Field-i légi parancsnokságon megszemlélték a roncsokat, már 1947 szeptemberében azon spekuláltak, hogy a roswelli űrhajó elektromos potenciálja a húszas és harmincas években folytatott német és brit antigravitációs kísérletekre emlékezteti őket.

 . . .  Tesla több más európai tudóssal együtt úttörője volt azoknak a próbálkozásoknak, hogy elektromágneses mezőből körülhatárolt, kisméretű antigravitációs mezőket hozzanak létre. Igazi antigravitációs elven működő repülőgép azonban soha nem került kifejlesztésre, mert a propelleres, lökhajtásos és rakétamotorokat a konvencionális repülőgépgyártók tökéletesen kielégítő haditechológiának tartották. Az elektromágneses antigravitációs meghajtás teóriája azonban nem volt teljesen ismeretlen, még ha nem is értették minden részletében, és persze nem is volt működőképes olyan energiaforrás hiányában, mint például egy kisméretű hordozható nukleáris generátor.

. . .  Ilyen jellegű mágneses mező elvén alapuló kísérletekkel Raul Biefeld és Townsend Brown elektromérnökök már a húszas években foglalkoztak a Fejlett Kutatások Kaliforniai Intézetében. Ha hihetünk ezeknek a pioníroknak a tevékenységéről szóló beszámolóiknak – és ha feltételezzük, hogy a Hoover által frissen létrehozott nyomozóiroda hadi és tudományos krónikásai kellő figyelemben részesítették ezeknek a mérnököknek a tevékenységét –, akkor azt kell mondanunk, hogy az antigravitációs repülés technológiai elméletét már a második világháború előtt megalkották.

 
  9. fejezet

Ellenséges szándékok és a másik hidegháború

 . . .  Fort Belvoir részben arról vált híressé, hogy itt zajlottak a hadsereg legtitkosabb ufótechnológiai kutatásai. Emellett itt képezték a hadmérnököket, és az olyan tüzérségi és rakétaelhárítási tiszteket, amilyen magam is voltam, valamint itt kezelték a ballisztikus tesztelések és az új fegyverek fejlesztésének létfontosságú információs adatbázisát is. A lajstrom titkos feléhez tartozik ezenfelül, hogy Fort Belvoir adott otthont annak a főiskolának (Signal School), ahol a Nemzetbiztonsági Tanács csúcsszupertitkos minősítésű tisztjeit képezték.

 . . .  Végül is a mi kezünkbe kerültek a fegyverekre szerelhető, illetve fejre illeszthető éjszakai látókészülékekről szóló összes német feljegyzések, de csak akkor jöttünk rá, micsoda lehetőséget rejt magában az éjszakai látás, amikor bepillantottunk a lezuhant roswelli gépbe, és szemünkbe szökött a kémlelőnyílásokon beszűrődő, szinte nappalinak ható fény. Egy szempillantás alatt ráébredtünk, hogy mindaddig mi voltunk vakok és tehetetlenek az FBL-ek szemében. Ezek a lények éjszaka teljes mértékben uralták az eget, és olyan játszi könnyedséggel tartottak szemmel minket, amire nekünk csak évek múltán sikerült eljutni, amikor végre kifejlesztettük saját éjszakai látókészülékeinket, és immár egyenlő esélyekkel indulhattunk mind őellenük, mind a minket fenyegető szovjetek és csatlóstársaik ellen.

 . . .  Ilyen háború 1945 és 1975 között legalább négy alkalommal fenyegetett bennünket: a berlini légifolyosó kapcsán; amikor a kínaiak bevonultak Koreába; a kubai rakétaválság idején; valamint a jóm kippuri háború alkalmával – de lehet, hogy jóval többször is. Nixon elnök Kínában beleegyezett, hogy átadjuk Vietnamot a kommunistáknak, és ezzel a húzással alaposan túljárt a szovjetek eszén a hidegháború szempontjából. A következő évtizedre a szovjetek két tűz közé szorultak; egyik oldalon a kínaiak, akikkel a múltban már nem egy szomszédháborút végigharcoltak, a másik oldalon pedig az Egyesült Államok. Amikor Ronald Reagan elnök demonstrálta Mihail Gorbacsovnak, hogy az Egyesült Államoknak sikerült hatékony rakétaelhárító védelmi rendszert kiépítenie, és a szovjetek együttműködését kérte, hogy ezt az egészet a földön kívüliek felé fordíthassuk, a hidegháború ürügye megszűnt létezni, és a kelet-európai nagy szovjet monolit repedezni kezdett.

 . . .  Mind az Egyesült Államokat, mind a Szovjetuniót nagyon érzékenyen érintette egy másik terület, ahol a földönkívüliek zaklatták a katonaság személyzetét: ez pedig az űrkutatás szférája volt. Amióta csak elkezdtünk olyan irányú erőfeszítéseket tenni, hogy műholdakat állítsunk Föld körüli pályára, a földönkívüliek megfigyelés alatt tartottak bennünket, egy időben pedig aktívan beavatkoztak nemcsak a kilövő állomásoknál, hanem egyes esetekben maguknál a műholdaknál és űrhajóknál is. Zaklatták őket, zavarták a rádióadásokat, problémákat idéztek elő az űrhajók elektronikus rendszerében, sőt mechanikus meghibásodásokat is okoztak. 

Az amerikai űrhajósok és a szovjet kozmonauták egymástól teljesen függetlenül olyan gyakorisággal jelentettek ufójelenségeket, hogy az már közhelynek kezdett számítani. A NASA és az űrkabinok közötti audio- és videoösszeköttetés olyan különlegesen biztosított jelekkel van megoldva, hogy az űrhajók körül ólálkodó ufókkal kapcsolatos megjegyzéseket kívülálló személy semmiképpen nem hallgathatná ki. Ennek ellenére az asztronautákat külön utasítják, hogy csakis a Földre való visszatérésük utáni jelentésükben számoljanak be az ufókkal kapcsolatos tapasztalataikról.

 . . .  Olyan híreket is lehetett hallani, hogy a Mercury 7 asztronautái körül folyamatosan ólálkodtak a földönkívüliek, Neil Armstrong pedig idegen bázist figyelt meg a Holdon, amikor az Apollo 11-gyel körberepülte a Holdat, illetve le is szállt. A NASA természetesen mindezt tagadja, és nagyon helyesen első számú nemzetbiztonsági kérdésként kezeli az ügyet.

 . . .  Ha ezután rájuk állítottuk a célzóradart, amelynek jeleit a rakétáknak követniük kellett, ez valahogy úgy interferált az ufók navigációs rendszerével, hogy a jármű repülése összezavarodott. Ha különösen jó napunk volt, és sikerült fölerősítenünk a jelet, mielőtt kiléptek volna a képből, még le is tudtuk szedni őket. 

Ritkán – ha nagyon nagy szerencse pártolt mellénk – még rakétával is sikerült eltalálnunk őket, mielőtt az ufó bármiféle kitérő manővert tehetett volna. 1974 májusában a németországi Ramstein légi támaszpont közelében az egyik légvédelmi zászlóaljnak sikerült ily módon egy légelhárító rakétával célba találnia. Az ufónak kényszerleszállást kellett végrehajtania egy völgyben. A gépet a nevadai Nellis légi támaszpontra szállították.

 . . .  Annak ellenére, hogy a katonai hírszerzés kívül rekedt a NASA és a munkacsoport működési körén, nekem és néhány más társamnak voltak olyan kapcsolataink a civil hírszerzési körökkel, melyeken keresztül rendszeresen információkhoz jutottunk. Ily módon a hadseregnek és a légierőnek sikerült legalább 122 olyan fénykép birtokába jutniuk, amelyeket űrhajósok készítettek a Holdon, és amelyeken felfedezhetők az idegen jelenlét bizonyítékai. Ez rendkívül megdöbbentő felfedezés volt, és a Reagan-adminisztráció többek között ezért erőltette annyira 1981-ben az űrvédelmi program elindítását.

 A doc. formátum letölthető:

 www.scitsys.hu/dokumentumok/corso_birnes_a_roswelli_titok.doc

Web Counter